Uganda

"Láthatatlan Gyerekek
A Medecins Sans Frontiers – Orvosok Határok Nélkül – minden évben készít egy szomorú toplistát a világ legkevésbé ismert humanitárius katasztrófáiról (Most underreported humanitarian catastrophies).2004-ben a lista első helyén az Acsoliföldön immáron 17 éve zajló bozótháborús felkelés szerepelt. Az acsoli törzs Észak Ugandában található, ahogy a volt gyarmatosítók mondanákák, Afrika Gyöngyében.Erről az országról – mint fekete-Afrika egészéről – nagyon keveset tudunk. A rendszerváltást követően az amúgy sem túlságosan kiterjedt diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatainkat felszámoltuk. A hazai sajtó tökéletes közönnyel viseltetik az egész kontinens iránt. A nyugati sajtó nálunk jóval több energiát fordít arra, hogy Afrikát legalább a térkép legszélén tartsa, heti néhány rövid hír, néha háttéranyag minden, magára valamit is adó országos médiában helyet kap.Ennek ellenére e szörnyű, és nagyon régóta húzódó konfliktus gyakorlatilag tökéletesen kimaradt a malström médiából. Pedig ami itt folyik, az oly mértékig ellenkezik a civilizáció alaptéziseivel, hogy felfogni is nehéz.

A történet egyik főszereplője Joseph Kony, aki spirituális vezetőként felkelőket toborzott az Acsoli nép „felszabadításáért“. Mai napig nem derült ki, pontosan ki vagy kik igázták le Kony szerint népét, ő viszont bevetette magát a bozótba, fegyvereket szerzett ( az Észak-szudáni iszlámista kormány anyagi és egyéb segítségével). A nem reguláris hadsereg ezek után rajtaütéseket és pogromokat hajtott végre – az acsoli törzsön. A hadsereg létszáma és morálja az évek során egyre fogyott. Kony mindkét problémára talált megoldást. Egyrészt alapított egy fölöttébb zagyva vallást, aminek tanai szerint például az igazszívű híveken nem fog a golyó, ha beolajozzák testüket a harc előtt, illetve istenük segítségével a hívek által eldobált kövek is gránátként robbannak fel. Ezek a tanok sokat segítettek abban, hogy a bajtársaik elvesztését nehezen megélő katonák hamar napirendre térjenek az értelmetlen halálozások fölött, hiszen ha igazhitűek lettek volna, akkor nem fogott volna rajtuk a golyó. A hitetlenekért pedig nem kár.A morál bizonyára sokat javult ezáltal, viszont Kony nem tudta pótolni veszteségeit. Végül úgy döntött, hogy gyermekhadsereget épít, méghozzá kevéssé önkéntes alapon. A rajtaütések során komplett falukból rabolták el a kisgyerekeket, elképzelhetetlen fizikai és pszichikai terrorral rávették őket, hogy menjenek vissza szülőfalujukba, és mindenkit – beleértve saját szüleiket és testvéreiket is – öljenek meg. Később ők újabb gyerekek elrablásában működtek közre. Nemrég a Nemzetközi Törvényszék határozottan tiltakozott amiatt, hogy Uganda elnöke, Museveni alkut próbált Kony-val kötni – a fegyverek letételéért cserébe nyilván a felelősségrevonást enyhítő ígéreteket tett. Azonban itt a kérdés ennél jóval súlyosabb: mi lehet a megítélése azon gyerekeknek – esetleg már felnőtteknek – akik áldozatokból gyilkosokká váltak? Pedig ők nincsenek kevesen, számukat több tízezerre teszik. Aztán felmerül a kérdés, hogy mit lehet kezdeni ennyi gyerekkel, akik iskolába nem jártak, normális társadalmi érintekésben nem volt soha részük, többségük analfabéta gyilkos. Ezekre a kérdésekre érdemi megoldás jelenleg nincs. Több orvos és humanitárius szervezet pszichiátereket küldött Ugandába annak érdekében, hogy kidolgozzanak valami olyan megoldást, mely ilyen nagyságrendben is működhet, méghozzá a világ egyik legszegényebb országában.

Ennek a borzasztó tragédiának van egy másik oldala is – az acsoli törzs teljes népessége halálfélelemben él lassan 20 éve. A pogromok ellen az ugandai kormány menekülttáborokat hozott létre, ahová gyakorlatilag a teljes tözset kitelepítette. Azt gondolták, hogy e táborokat jobban lehet őrizni, mint az elszórt tanyákat. Ezekben a táborokban elképsztő körülmények között élnek összezsúfolva a törzs tagjai. A gyerekek – ők Kony fő célpontjai – viszont nem mernek a táborokban sem aludni, hanem minden nap begyalogolnak a legközelebbi városba, ahol is buszpályaudvarokon, kórházak alagsorában, és a szabad ég alatt töltik az éjszakát. Napkelte után pedig hazagyalogolnak. Közülük szinte mindenki látott már Kony-féle pogromot közelről, nincs kétségük afelől, mi vár rájuk, ha elrabolják őket.Összességében 1.5 – 2 millió embert érint közvetlenül ez az értelmetlen és embertelen bozótharc. A halálos áldozatokról is csak becslések vannak, többnyire 300.000-re teszik a civil legyilkoltak számát.Nos, nagyon röviden ez az a humanitárius katasztófa, amely 2005-ben az első helyet érdemelte ki a MSF feketelistáján. 2006-ban a helyzet némileg javult, felújultak a béketárgyalások, a szudáni kormány pedig beszüntette Kony-ék támogatását, leginkább a Darfúrban kialakult helyzet miatt. De mindez a mindennapokban nem sokat jelentett, csupán a reményt, hogy belátható időn belül véget ér a szörnyűség.2006-ban ennek ellenére ez a tragédia lekerült a MSF listájáról. Mindezt három San Diego-ban tanuló egyetemistának köszönhetjük. Ők a világot akarták megváltani, végül Észak-Ugandában kötöttek ki egy, az Ebay-en vásárolt használt kamerával felfegyverkezve. A három srác – Jason, Bobby és Laren – a sokkoló élmények hatására elkészítették az Invisible Children (Láthatatlan Gyerekek) című filmet. A film hatalmas siker volt, képanyag-éhes tévék egymást taposták azért, hogy bemutathassanak néhány részletet belőle.

A három srác úgy döntött, hogy a filmnél többet tehetnek és többet is kell tenniük az ügyért. Egyrészt mozgalmat szerveztek – erről később -, másrészt megálmodták, és kiépítették az a kontinensközi együttműködést, mely révén munkához és pénzhez juttathatják a kitelepítetteket, sőt, a további akciókhoz is fedezetet nyújt.

A formula lényege, hogy kis tételben gyűjtik a támogatásokat, amelyeket megötszöröznek. A támogatásból ugyanis alapanyagot vásárolnak, amiből az acsoli nélkülözők karkötőket készíthetnek, amiket később eladnak.

A befolyó pénzből pedig kifizetik az „alvállalkozókat“, a fennmaradó árrésből pedig újabb akciókat indtanak. Példásul a Schools for Schools programot, melyben 8.000 diák vesz részt több, mint 400 iskolában. Ők ugandai iskolákat és gyerekeket támogatnak pénzzel, tankönyvvel, meg amire szükség mutatkozik. Az Invisible Children tavaly több, mint 3 millió dollárt gyűjtött, ami azért igencsak elgondolkodtató.A srácok célja kettős: egyrészt hosszútávon működő megoldást kínálni az ugandai gyerekek számára, másrészt pedig az amerikai fiatalok ráébresztése arra, hogy képesek megváltani a világot.

Ennek kapcsán rendezték meg tavaly a Telepíts Ki Engem! (Displace Me!) napot, mely kapcsán 80,000 amerikai vonult gyalog el közparkokba, hogy ott töltsön egy éjszakát. A siker átütő volt, kongresszusi képviselők kezdek foglalkozni az ugandai krízissel, diplomáciai és segélyprogramok indultak. A fiúk legelső céljukat elérték: a Láthatatlan Gyerekek mára láthatóvá váltak! Ma már senki nem mondhatja a világ gazdagabbik felén, hogy ‚Nahát, én erről semmit sem tudtam!‘. A hírügynökségek valahogy megtalálták a térképen Acsoliföldet, és rendszeresen tudósítanak a béketárgyalások állásáról és a bozót aktuális helyzetéről. A BBC-n például külön cikkgyűjteményt készítettek az ugandai krízisnek (jobb oldalon érhetők el az anyagok).Rengeteg csonka családnak ad munkát a karkötőgyártás, és lassan 1,000 acsoli kisdiák köszönheti tanulmányait a három egyetemistának. Anyanyelvünkön mindezekből a hivatalos médiából gyakorlatilag semmit sem tudhatunk meg. "

forrás:http://verbalnumera.nolblog.hu/?post_id=23863

Ha van időd, mindenképpen nézd meg a három amerikai fiatal által elkészített 55 perces videót, mely az Invisible children címet kapta. (Összes/Világunk gyűjtemény). Ha teheted, a srácok első kérését teljesítsd és oszd meg másokkal is azokat az információkat, melyeket e távoli földön élő gyermekek életéről megtudtál. Ha teheted, gondolkodj el, hogyan segíthetsz, s ha teheted, segíts!!