Álmodtam egy világot magamnak, ahol nincsen színük az embereknek, ahol nincs fehér, fekete, sárga, narancsszínű vagy éppen vörös. Ahol nem néznek Rád gyanúsan fürkésző tekintetek, amikor segíteni akarsz. Amelyben képesek vagyunk úgy nézni a másikra, hogy az egész embert látjuk. Ahol az emberek nem hiszik, hogy ismerik a másikat, amíg valóban nem figyelnek oda rá. Ahol felismerjük, hogy magunkat egyáltalán nem ismerjük és a felismerés hevében ennek változtatására szánjuk el magunkat. Ahol képesek vagyunk elismerni, hogy MI alakítjuk a saját életünket, nem bábok vagyunk, akiket valaki vagy valami mozgat. Amiben a legmélyebb tudatossággal és felelősséggel viseltetünk a saját és a másik emberi lény létezése iránt. Amelyben felismerjük, hogy mind egyek vagyunk, mind ugyanonnan érkeztünk és ugyanoda jutunk. Ahol a létezés letisztult, gyermeki szépséggel tölt el mindenkit. Ahol meglátjuk a szépet a boldogságban éppúgy, mint a szomorúságban, az egyetértésben és a vitában, az álomban és a valóságban, a megszokottban és a másban, az egyszerűben és a bonyolultban, a szimmetrikusban és a torzban. Egy világot, ahol nemcsak embernek hívhatjuk magunkat, hanem ahol valóban akként is létezhetünk.
Köszönöm Julcsi
Felnőtt vagy - szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza, - szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? - kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már honnan fú a szél? -
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít ...
"Csak ülj a földre és beszélj az égre."
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.
Radnóti Miklós
www.youtube.com/watch?v=aTEwxbzQ8Tw
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése