"1955 karácsonyán Új-Zélandban, egy Opononi nevű kis fürdőhely közelében váratlanul feltűnt egy delfin, pontosabban egy nőstény delfin, elkeveredett a strandolók között, és általános meglepetésre játszadozni kezdett velük. Különösen a gyerekeket kedvelte, és végtelen türelemmel hagyta, hogy azt csináljanak vele, amit akarnak. Ha labdát dobtak neki, elkapta a fogával, igen magasra elröpítette maga elé, roppant sebesen úszni kezdett, hogy a labda alá kerüljön, és mindig sikerült is elkapnia, mielőtt visszaesett volna a tengerbe. Volt egy másik játéka is, amelyre senki sem tanította. Hasa alá nyomta a labdát, a víz alá bukott vele, és amikor elért egy bizonyos mélységet, elengedte. A labda kipattant a vízből, a delfin odavágtatott a röppálya várható végpontjához, és amikor a labda visszahullott, erőteljesen belevágott a farkuszonyával, mint egy krikettütővel. Ha nem volt labdája, keresett magának egy sörösüveget a tenger fenekén, és az orrán egyensúlyozta… Vagyis nemcsak játszadozott a gyerekekkel, hanem szórakoztatta is őket. Mondanom sem kell, hogy Opo hírneve - így keresztelték el a delfint a gyerekek - csakhamar bejárta egész Új-Zélandot. A sziget minden részéről és a szomszéd szigetekről is számtalan ember jött, hogy megbámulja. Ekkor a megfigyelők egy érdekes jelenségnek lehettek a tanúi. Az állat kedvessége az emberekre is átragadt. Este a tengerparton az ismeretlenek megszólították egymást, és figyelmesek voltak egymáshoz. A társadalmi és faji korlátok leomoltak. Opononi a barátság faluja lett."
Robert Merle: Állati elmék (részlet)
2008. július 11., péntek
Én és a delfinek
Életemben most láttam először palackorrú delfineket. Úgy ültem a lelátón, mint egy izgatott kisgyermek, aki megkapja régóta várva várt ajándékát. Elsötétült a terem, de a beúszó kecses testek árnyát így is megpillanthattam. Könnyek gördültek végig az arcomon, miközben megszűnt létezni körülöttem a világ. Felgyúltak a fények és megpillanthattam őket, a tenger angyalait. A gyengédség, bájosság, figyelmesség, alázatosság ilyen letisztult harmóniáját a Föld egyetlen teremtményében sem láttam eddig ily tökéletes egységben megjelenni. A show percei alatt megtanultam tőlük, hogy valóban létezik feltétlen szeretet és elfogadás, viszonzást nem váró adakozás, lelkeket gyógyító mosoly és felszabadult, örömteli játékosság. Ezt eddig csak gyermekek esetében tapasztalhattam meg hiánytalanul. Talán, az ilyen találkozások kellenek ahhoz, hogy mindezeket önmagunkban is életben tarthassuk. Colmarden és a delfinek életem legcsodálatosabb élményében részesítettek.
2008. július 7., hétfő
Aktuális
"Jogtalanul ugyan, de ide soroljuk a már többször is megemlített homoszexualitást. A homoszexualitás ugyanis önmagában távolról sem hasonlít a szexuális pokol egyik bugyrára se, de a homoszexuálisok, leszbikusok életét pokollá tehetik azok az ostoba, agresszív, primitív lumpenek, akiknek önbizalma és önértékelése abból ered, hogy ők nem melegek, nem zsidók, nem romák, nem színes bőrűek. Nem lenni valaminek, mint készen kapott érdem, tulajdonképpen az arisztokrácia negatív majmolása, és széles utat nyit a legkülönfélébb érvényesülési kudarcot vallott tehetségtelenek, agykérgük helyett a hüllőagyuk által vezérelt senkiháziak népes csapata előtt." Popper Péter
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)