A kapucsengő fülsüketítő zajára felriadva Cunika hátracsapott fülekkel farol ki a konyhába. Számítottam a csengésre, ismeretleneket várok. Megnyomom a kaputelefon gombját, nyitom az ajtót. Két személyre készültem, ezért meglepődöm egy kicsit, hogy három arc néz rám a kinyíló ajtó mögött. Egy fiú és a szülei.
- Jó napot kívánok!-üdvözlöm Őket.
Kissé megilletődve ők is köszönnek, majd betessékelem és hellyel kínálom vendégeimet.
- Hát a gyerekkel bajok vannak-kezdi az anyuka. Elmeséli, hogy a 12 év körüli fiúcska évek óta bugdácsol az iskolában, matekból állandó jelleggel, amihez társul néha egy kis nyelvtan, irodalom gyötrelem is. A gyermek lesütött szemekkel, a szégyentől megmerevedett arccal ül velem szemben, szemeit az asztal lapján legeltetve.
- Dani, Te hogy látod, mi lehet a probléma?-kérdezem Őt. Rám néz, hatalmasra kerekedő mélybarna szemeivel, mely attól való meglepettségében, hogy Őt is kérdezheti valaki, fátyolosan csillog.
- Engem utál a tanár néni-mondja szinte suttogva.
-Kinézett magának az elejétől kezdve-folytatja.
A meglehetősen termetes apuka rendre inti fiát, a "Téged sem kell félteni" jól ismert dörgedelemmel.
Megpróbálom megtudni, miért gondolja így a kisfiú. Ő csak értetlenül csóválja kis fejecskéjét.
-Másokat is utál és a tábla körzővel is volt, hogy ránk vágott.
Nyelek egy nagyot. Túl sokszor hallottam már ilyen történeteket. Sajnos, már ismerősen csengő dolgok ezek: a tanár odaüt a gyereknek, ha úgy tetszik.
Az anyuka elmeséli, hogy nem Tbányán éltek mindig. Elsős korában Dani jó tanuló volt, kitűnő bizivel. Aztán ideköltöztek. Most hatodikos, és három éve állandósultak a problémák. A gyermek kérte, hadd járjon másik iskolába, de a szülők merev elutasítással álltak az óhajnak ellent, amit az apuka egy" Szó sem lehet róla" megjegyzéssel még meg is erősít.
Kérdezem őket az iskola jellegéről, szolgáltatásairól, a gyermek tanulási szokásairól. Dani egyre jobban megnyílik, mesél. Semmilyen megsegítést nem kap az iskolában: a napközi megörző funkciójúvá csökevényesedett, külön korrepetálás nincsen, év közben figyelmeztető jelek nem érkeznek a család felé a közelgő vészről, a pótvizsga előtt semmilyen felkészítést nem vállal fel az intézmény.
-A tanárnő azt mondta, hogy most nagyon fel kell készülnie a gyereknek, mert különben most már nem fogja átengedni.-mondja az anyuka. Meg azt is mondta, hogy a gyereket módszeresen kell bűntetni.
Felkapom a fejem, mintha nem érteném, mit is mondott a kedves hangú, aggódó arc, és értetlenségemnek hangot adva megkérdezem.
-Azt hogyan gondolja a tanárnő?
Erre az anyuka is csak vállát felhúzva tud reagálni.
Megbeszéljük a részleteket, most már leginkább Danival. Mire számíthat, mit kell majd tennie ahhoz, hogy sikeresen nekimehessen a nyár végi vallatásnak. Értelmesen figyel, és együttműködésre kész állapotáról heves bólogatással informál engem.
Miután elmennek, zakatol az agyam. Itt tartunk: megkövült nevelési eszmék, módszertani nagy semmi, létért robotoló szülők, és gyermeki mosolytól alig szikrázó arcocskák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése