Régen nem írtam. Régen nem álltam meg egy pillanatra sem. Elrohantak velem együtt a pillanatok is. A napok, hónapok észrevétlenül suhannak el és kerülnek látótávolságon kívülre. Szinte elfeledem a helyeket, történéseket, embereket, érzéseket. Vagy mégsem? Vannak helyek, ahová úgy lépek be, mintha minden napom ott tölteném, emberek, akiket úgy ölelek, mintha minden nap öleltem volna őket, pedig évek óta nem pillanthattam rájuk. Úgy érzem, kitörlődtek életem emlékkönyvéből, de mikor előttem állnak, részemként üdvözlöm őket. Minden ember rak hozzám valamit. Nem veszik el senki, még ha úgy érzem is, mindenki itt van bennem. És sokukban én is ott vagyok. Gyermeki arcok ragyognak fel közeledtemre, arcok, melyek az évek folyamán változtak, de a szemekben ott csillog a megnyílt, megismert lélek fénye. Ragyogásuk átölel és cirógat, megnyugtat és elringat. Hála kelméivel takarózom, amiért ennek részese lehetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése